2011. március 30., szerda

33.Rész-Just For Fun

Sziasztok! Meghoztam az új részt ^^ Egy kisebb írói válságon estem túl, de végül is sikerült. Három szereplő szemszögéből olvashatok, és az események általában párhuzamosan játszódnak. Kedveljétek a blogot facebookon(lennt), és komizzatok. Nagyon elszomorított az előző fejezethez érkezett három kommentár. Úgy gondolom, ha napokig szenvedek a fejezettel, ennél többet is érdemelnék :\ Jó olvasást nektek ^v^






-Jézusom!-sipítoztam, és a fejemre húztam a takarót. Hát borzongató zene szűrődött át rajta, hiába fogtam be a fülemet. Összeszorítottam a szememet, majd valaki határozottan lerántotta rólam a takarót.
-Már meghalt az összes, előjöhetsz.-simogatta meg a hajamat Adam.-Vagyis, az egyik csaj még él. Elrohant.-javította ki magát, majd újra a képernyőre szegezte a szemét. Én pedig lassan felnéztem. A vörös hajú lány az erdő felé rohant. A sok fa hát borzongatóan meredt a távolban, és a lány lélegzete is felgyorsult. Lihegve tolta el magától a faágakat, amik az útját állták. Közelebb húzódtam Adamhez, a fejemet a mellkasára helyeztem. Ő teljesen bele volt mélyedve a filmbe. Olykor-olykor egy mosoly jelent meg az arcán. Hogy lehet mosolyogni egy horror film közben? Ez természet ellenes.
-Mi lenne, ha kikapcsolnánk a tv-t?-ültem fel, és ravaszul Adamre villantottam a mosolyomat.
-És mit csinálnánk helyette?-húzta fel az egyik szemöldökét, majd végre leválasztotta szemét a TV-ről.
-Hát...-pislogtam butuskán, közben pedig a mutatóujjammal köröztem a mellkasán. Ő egy hirtelen mozdulattal a hasára ültetett, és elmosolyodott. Gyengéden magához húzott, olyannyira, hogy az ajkunk csak pár centire volt egymástól. Az egész testem elgyengült, és a szívem mintha ki akart volna esni a helyéről. A gyomrom összefacsarodott, és...A következő pillanatban Adam márvány sima ajka az enyémre tapadt, és lassan játszadozni kezdett az enyémmel. A szívverésem felgyorsult, és egyre nehezebben kaptam levegőt. Adam végül lassan, és kimértem elválasztotta ajkait tőlem, és a fülem mögé simította a hajamat.
-Majd a film után.-suttogta gúnyosan, idióta vigyorral az arcán. Én dünnyögve és sértődötten lemásztam Adamről, és morogva megigazítottam topáz színű felsőmet.
-Utállak.-motyogtam, és egy ugrással leszálltam az ágyról.
-Hová mész?-meg sem hallotta, mit mondtam az előbb; vagy csak nem akarta meghallani.
-El.-megvontam a vállamat.-Majd szólj, ha vége a filmnek.-zsörtölődtem, majd egy kis magyar motyogással zártam a párbeszédet. Adam felhúzta a szemöldökét, és a kezével a távirányítót kezdte keresni. Mikor megtalálta, lenyomta a Stop gombot.
-Hiszen 10 óra van, sötét, és szakad az eső!-a Hangjában felfedezni véltem valami bársonyosságot, és határozottságot. Mintha egy vadász lenne, én pedig a zsákmánya. A vadász biztos abban, hogy a zsákmány a karjaiban fog heverni, de előtte még játszik vele egy kicsit. Azért csak vigyázzon, nehogy a zsákmány kapja el a vadászt.
-Hát, drágám, nem fogok a karodba repülni, pont akkor amikor te mondod.-tettem karba a kezemet, és mindnél gyorsabban beszéltem, magyarul. Látván Adam értetlen arcát, elégedett mosoly ült az arcomra.-Kimegyek levegőzni.-suttogtam angolul, és az ajtó felé indultam. Vagyis, indultam volna, mert Adam a karomnál fogva visszahúzott. Összeszorítottam a fogamat, várva, hogy ugyanúgy megszorít majd, mint délután. De nem ez történt. Finoman az ágyra ültetett, maga mellé.
-Nem mész te sehová.-rázta meg a fejét, miközben szája alig láthatóan megvonaglott. Kezeit az enyémre helyezte. Ugyanebben a pillanatban valami furcsa bizsergés járta végig a testemet, és megremegtem. Ennyi idő alatt még mindig nem szoktam ehhez hozzá. Minden érintése, csókja, vagy akár lélegzet vétele újat tudott nekem mutatni, én pedig mindig, akarva-akaratlanul beleremegtem. Egy idő után biztosan megfogom ezt szokni, de azt tudom, hogy nem fogok, és nem is akarok soha nélküle élni.
-Egy olyan estét akarok, ahol csak ketten vagyunk, és csupa olyan dolgokat csinálunk, mint a normális emberek.-szorította meg ujjaimat.
-Adam.-itt mély levegőt vettem, és oldalra húztam a számat.-Mit korántsem vagyunk normálisak. És amúgy is: a normális emberek nem görcsölnek azon, hogyan legyenek normálisak.-pislogtam nyugtalanul.
-Van benne valami.-Láttam Adam arcán, hogy eljátszott azzal a gondolattal, mit csinálna, ha nem lenne ismert, szinte az egész világon. Már majdnem csalódottság öntötte el az az arcot, amit én a világon legjobban szerettem. Azt az arcot, ami szinte mindig ragyog, ha a közelében vagyok.
-De,-kapálóztam a kezemmel, mielőtt még Adam arcát utolérte volna a csalódottság-ha nem lennél sztár, sosem találkoztunk volna.-mosolyodtam el, mire Adam némán és félénken bólintott, és megcsókolt. A csók gyors és szenvedélyes volt, olyannyira, hogy szinte öt másodperc múlva már az ágyon hátradőlve folytattuk. Zihálva kapcsoltam ki végleg a tv-t, amit Adam türelmetlenül várt ki. Elmosolyodtam, és a pólójánál fogva újra magamra rántottam őt. Felröhögött, és közelebb hajolt a fülemhez.
-Finom vagy ma.-súgta oda, miután beletúrtam a hajába.
-Jó érzés kóstolgatni?-ujjaim végigszántották Adam haját, aztán a hüvelyk ujjammal megsimogattam a halántékát.
-Nem akarok csúnyán beszélni,-pislogott gyerekesen-de máshogy nem lehetne elmondani.-csókolt meg újra, és újra.-Szeretlek.
Némán visszacsókoltam, és a lélegzet vételem is kezdett visszaállni a normális formájába. Mintha a testem előre tudta volna, ennek az eksztázisnak is hamarosan vége lett; méghozzá egy telefon csörgés miatt. Adam egy pillanatra lefagyott, és mérgesen felnevetett. Lehajtotta a fejét, és morogva lemászott rólam.
-Egy másodperc drágám.-nyúlt a telefonjáért. Lefeküdt mellém, és megfogta a kezemet.
-Igen?-szólt bele a telefonba nyersen. Pár másodpercig hallgatott, aztán bólintott.
-Ma biztosan nem.-szögezte le határozottan. Felemeltem a fejemet hogy jobban halljam a vonal túlsó végén lévő személy hangját.
-Igen, olyasmit.-röhögött Adam.-Otthon vagyunk, igen.-bólintott újra.-Ha nem haragszol, most le is teszem. Szia!-csapta le a telefont rögtön, miközben magában nevetett.
-Ki volt az?-dörzsöltem meg a szememet.
-Cam, tudni akarta, bemegyünk-e ma próbálni, vagy csak valahová a városba.-mászott újból rám.-Mi lenne, ha folytatnánk?-Simított végig a hajamon.
-Mindig te vagy felül.-morogtam, és összeszorítottam ajkaimat.
-Grr, azért nem ettem olyan sok rántottát.-röhögött.-Csak te főzöd olyan...olyan...-forgatta szemeit, míg a legmegfelelőbb szón gondolkozott. Én harciasan felpattantam.
-Én igenis jól főzök.-szólaltam meg érdes hangon, és karba tettem a kezemet.
-Hát persze, senki sem mondta, hogy ez nem így van.-hebegte.
-Többet nem főzök neked semmit.-megrántottam a vállamat, és kinyújtóztattam elzsibbadt lábamat.
-Amúgy fura, hogy a mi "dolgunkat" is telefonnal szakították félbe, mint én Kiráékét. A karma visszaüt, ezek szerint.-mutatta ujjaival az idéző jelet. Kiegyenesedtem, és elégedetten mosolyra húztam ajkaimat.
-Tehát ők...?-túrtam bele a hajamba, és az elől lévő haj tincseimet hátrafésültem.
-Ja.-helyezte kezeit a csípőmre.-Szerintem szép pár lenne belőlük.
-Kétségkívül.-bólintottam.-Bár bennem inkább a "dolgunk" félreszakítása jobban megmaradt.-hajoltam közelebb Adamhez. A szemei felcsillantak, majd könyörgő arc kifejezést vett fel.
-Lehetek én felül?-felnevetett, úgy, mintha ezer csengő szólalt volna meg a fülemben.

(...)
Melinda szemszöge, eközben:


-Mégis mi a fenét képzelsz?!-emelte feljebb a hangját, én pedig a szememet forgattam. Dús, fekete hajamat unalmasan csavargattam ujjaim köré, és igyekeztem idegesítően rágcsálni a rágógumimat.
-Felhívom őket, és rájuk hozzuk a frászt.-sóhajtottam, mintha ez nyilván való lenne.-Erick, Erick.-csóváltam a fejemet lassan.-Hát te nem veszed észre, hogy az a lány szarik rád?-sóhajtottam újból.-Már réges-régen Adam ágyában pihenhetnék, ha nem tartanál fel. Majd te ápolgatod a fruska lelkét, ha szétválasztjuk őket.-húztam ki magamat, és kitoltam a mellkasomat. Erick mormolt valami olyasmit hogy: "Éppen ez a baj, én csak lélek ápolásra vagyok jó", én pedig érdektelenül tárcsáztam Adam számát.
-És mégis mit fogsz neki mondani? És mi lesz számoddal? Fel fogja ismerni.-bökött a telefonomra.
-Megkérdezem mit csinálnak. A számom titkosítva van, a hangom pedig Camillás.-összeborzongtam mikor kiejtettem a lány nevét. Többször is összeszólalkoztunk már, valahogy nem pálya a hangneme. Nem akarok örökre John kutyája lenni, de miután Adam dobta Dórát, John is ejti majd őt, és egyszerre átveszem a helyét a társadalomban. Erick vette az adást, mire célzok ezzel. Istenem, de elegem van már belőle. Az a lány cseppet sem épeszű, ha hozzá menekül majd. De ezt ő nem veszi észre, szóval addig jó mindössze egy kis kelléknek, a vég tervem elérésében. Még a telefon kicsöngött, Erick felhúzott szemöldökkel megszólalt.
-És mégis hogy ijesszük majd meg őket? Rúzzsal a tükörre írjuk azt hogy "Figyelünk Titeket" vagy mi?-nevetett fel gúnyosan.
-Akár.-rántottam meg a vállamat, majd megigazítottam felsőm lecsúszó pántjait. A vonal recsegni kezdett, én pedig ösztönösen megszólaltam.
-Szia Adam! Cam vagyok. Csak azért hívtalak, hogy megkérdezzem, ráértek-e ma este mondjuk kiruccanni valahová.-a mondat végét alig hallhatóan elharaptam, majd krákogni kezdtem. A válasz kielégítő volt, ezért ujjaimat ökölbe szorítva emeltem fel, és ugrottam egyet. Oké, óvodás szokás,  de máshogyan nem hiszem, hogy jelezni tudnék Ericknek.
-Szóval afféle otthoni randit tartotok?-kérdeztem vissza, és fél szemmel Erickre sandítottam, aki hanyagul a falnak dőlt, és hüvelyk ujjait zsebre dugta. Bólintottam, majd válaszra nyitottam a számat, de a következő pillanatban Adam már le is csapta a telefont. Mérgesen dobtam bele hófehér louis vuitton táskámba a telefont, és szó nélkül elindultam a folyosón. Narancs sárga magassarkú szandálom után hagyott kopogásom szinte már megszokottnak számított a részemről. Mérgesen kapkodtam lábaimat egy más után, miközben a táskám ütemre billegetett a karomon. Hogy merte lecsapni? Mielőtt jelenetet rendeztem volna a stúdió kellős közepén, megálltam, és csendben elszámoltam háromig. Addigra Erick is utolért.
-És mégis hogy fogjuk megijeszteni őket?-a hangja száraz és unalmas volt.
-Ezt a részét bízd rám, édesem.-simítottam végig Erick ajkán. Összerázkódott, és megfogta a kezemet, majd ugyanazzal a lendülettel eldobta magától. Elnevettem magamat, és hátradobtam fürtjeimet. Lassan átöleltem Ericket, de vigyáztam hogy a táskám még Erick közelébe se kerülne.
-Ha magányos vagy, én bármikor itt leszek neked, szívem. Akár most is, csak most dolgunk van.-suttogtam a fülébe. Ennek a szövegnek, és a barack színű száj fényemnek még egyetlen férfi sem tudott ellenállni, egy ilyen kuka kisfiú pedig pláne. Alig hallhatóan, de felgyorsult a lélegzete.
-Jaj, érzelmek nélkül sokkal izgalmasabb lenne.-morogtam mikor elváltam Ericktől. Hajajj, Melinda. Tisztában vagy vele, mit csinálsz most tulajdonképpen? Még több gondot magadnak, azt. De még sosem voltam ennyire vágyra éhes, és ez az eltévedt óvodás feeling egészt vonzóvá teszi őt. Megráztam a fejemet. Te jó ég! Mit gondolok én? Adamet szeretem, a fenébe is. 
-Induljunk.-szólaltam meg hidegen, és újra sietni kezdtem.


(...)

Adam háza előtt, 0:45


-Fel fogjuk őket kelteni, a fenébe is.-szabadkozott.
-Szerintem nem alszanak.-hónom alá fogtam az elem lámpát, hogy feltudjam csatolni a hajamat. A hangom most meglepően rossz indulatú volt. Wow, Oscart érdemlek. Erick nagyot nyelt, majd sóhajtott.
-Neki összejött, ami neked nem.-folytattam tovább száraz hanggal, majd hangosan felnevettem. Erre Erick közelebb lépett hozzám, és a nyakamnál fogva a falhoz szorított. Az arca elborult, és a szemei kidülledtek. Én próbáltam kiszabadulni erős fogásából, majd mikor rájöttem, képtelenség szabadulnom, felnyögtem.
-Ide figyelj rám!-rázott meg. A hangja erőteljes volt, határozott, bár az arcán még mindig meglátszott, az az áldott jóindulat. Bólintottam. A torkom égett, nem tudtam megszólalni.-Majd akkor oktass ki, ha te ágyba vitted a lovagodat, rendben?!-rúgott a falba.-Senkitől sem tűröm el ezt a hangnemet. Bezzeg most meg sem tudsz szólalni. Soha életemben nem ismertem még ennyire sunyi és körmönfont nőt. Vigyázz, nehogy eláruljak valamit Adamnek a kis "terveidről".-a szorítása erősebb lett. Én kapálózni kezdtem, feleslegesen.-Megértetted?-emelte feljebb a hangját. Ismét bólintottam. Összeszorította ajkait, és leengedte a karjait rólam. Én gyorsan a nyakamhoz kaptam, levegő után kapkodva. Fájdalmasan néztem rá, máj a következő pillanatban elejtettem az elem lámpát. Az tompa puffanással ért földet. A lélegzet vételem egyre gyorsabb lett. Közelebb hajolt hozzám, és...Te jó isten! Megcsókolt. És én vissza csókoltam. Gépiesen átkarolt, és megszorított, gyengéden. Mintha úgy érezné, porcelánból vagyok. Óvatosan volt, hogy ne törjek össze, de kemény is, hogy ne szakadjak el tőle. Belerúgtam a zseblámpába. Tiltakozni próbáltam, de nem ment. Vége a tervemnek. Vége mindennek. És én mégis örülök?

(...)
Adam Szemszöge, 11:45


-Aww.-morogtam, mikor jobb oldalamra fordulva megpillantottam a napot.
-Mennyi az idő?-Dorka felült, és beletúrt a hajába.
-Uhh. Éppen annyi, hogy az ebédről is lemaradunk.-dörzsöltem meg a szemeimet.
-Kit érdekel az ebéd, ha velem vagy?-simított végig a takaróján, majd a fejét a vállamra billentette. Egy puszit nyomtam a hajára, majd behunytam a szememet. A sötétítők ugyan el voltak húzva, de egy kis résen keresztül a napfény beért a szobába, amit a szemem nem nagyon viselt el, hiszen még csak két perce ha ébren vagyok.
-És amúgy sincs kedvem felkelni.-tette hozzá nyavalyogva.
-Pedig muszáj lesz, mert egykönnyen nem úszod meg ezt a háttér énekes dolgot. Tegnap felhívtam Allisont, és szívesen átjön neked segíteni, persze csak ha akarod.-nyújtózkodtam.
-Nem!-vágta rá sipítozva, majd zavartan elfordította a fejét.-Mármint szeretem Allisont, de...Taníts te, kérlek!-suttogta.
-Szerintem én túl jó vagyok neked.-egy önelégült mosoly jelent meg az arcomon, mire Dóri finoman meglökött.
-Ne rombold le a nagy nehezen összekapargatott önbizalmamat, légyszíves.-felállt, és leugrott az ágyról. A gardrób sietett. Kinyitotta az ajtaját, és találomra kiráncigált belőle egy levendula színű felsőt, és egy farmer nadrágot.
-Azt hittem, nem akarsz felkelni.-ásítottam egyet. A következő pillanatban egy póló landolt mellettem.
-Tanulni akarok. Most!-felemelte mutatóujját, majd azzal a lendülettel le mutatott.
-Akkor kemény tanár leszek.-csaptam bele tenyerembe az öklömmel.-10 percet kapsz mindenféle emberi teendők elvégzésére. 10 perc múlva ott állsz majd a zongoránál.-tréfálkoztam, majd az ajtó felé intettem.
-Igenis kapitány.-a vállára helyezte a ruháit, és az ajtó felé indult, majd hirtelen megfordult.-Valamit elfelejtettem.-leguggolt, és megcsókolt. Amint meglátta hogy az arcomat elhagyta a szigorúság, elégedetten pislogott.
-Kilenc perc.-kiabáltam, amikor Dorka eltűnt az ajtóban.


(...)
Dorka szemszöge


A zongorára könyököltem, a másik kezemmel pedig a fejemet támasztottam. Mikor lépések zaját hallottam, felkaptam a fejemet.
-9 percet mondtál, én pedig itt is voltam, már jóval előtte. De te...-néztem a falon függő piros órára.
-A tanár késhet. A diák nem.-huppant le mellém. Megropogtatta ujjait, és végignyomkodta a zongora billentyűit.
-Mivel kezdünk?-felegyenesedtem, és közelebb csúsztam Adamhez.
-Egy dallal.-elvette a zongora tetején pihenő mappát, majd előhúzott belőle egy papír lapot.-Ezt eltudod játszani?-lebbentette meg előttem, én pedig kikaptam a kezéből. Az ujjammal kísértem a szememet, és próbáltam magam elé képzelni a billentyűket. Azon kaptam magam, hogy a jobb kezem szinte magától lassan, óvatosan játszani kezd. A második sornál megadtam magam.
-Nem megy.-vakartam meg a fejemet, és csalódottan vissza adtam a kottát Adamnek.
-Amúgy sem lett volna valami testhez álló dal.-dobta gyorsan le a kottát. Felvontam a szemöldökömet, hogy kifejezzem kíváncsiságomat, de Adam csak biccentett, és hangtalanul hozzátette: Mindegy.
-Rendben. Az eddigi tapasztalataim alapján remekül formálod a hangokat, tisztán, és természetesen énekelsz.-hadarta unottan, komor arc kifejezéssel, majd megrázta a fejét.-De ennyi nem elég. Még ha csak a háttérben is  leszel, a közönségnek éreznie kell a jelenlétedet. Éreznie, nem látnia. A kisugárzás néha fontosabb, mint a tehetség.-bólintottam. Láttam, ahogy kinyitja a száját, és azt is, ahogy bizonytalanul becsukta.
-"És egy ilyen háttér embernél pedig pláne."-fejeztem be Adam mondatát a plafonra szegezett tekintetemmel. Adam sértődötten elfordult, majd egy mélyet sóhajtott.
-Csak egy stílus kell, ami...-nehezen találta meg a szavakat, de végül kibökte.-A színpadon legyél magabiztos,  erős jellem. Legyél teljesen más, mint az életben. Legyél kétszínű.-a mondat végén Adam csettintett a nyelvével.-Ha egy síkban mozogsz, egy idő után unalmas leszel. De csak egy idő után.-a zongorának támaszkodott, és tovább folytatta az okításomat. Én mohón ittam minden szavát, szinte bevésődtek az agyamba.
-Másrészt viszont legyél irigy...a színpadon, természetesen.-láttam az arcán azt a pillanatnyi pánikot, amit az "irigy" szó húzott maga után.-Sose mutass magadból eleget. Legyenek mindig kíváncsiak rá. Ha rögtön az első alkalommal megmutatsz mindet a világnak, nem lesz következő alkalom.
Mintha a saját lexikonjából olvasna nekem, mintha a saját szabályait örökölném tőle. Az arcán viszont semmi kényszer nem volt, teljesen önként, és boldogan tanított. Nála jobb tanárom nem is lehetne. Bár őszintén szólva félek attól, hogy az érzései befolyásolják a gondolatait. Rettegek tőle, hogy csak azért dicsér, mert szeret. Egyetlen egy olyan ember, sem hallotta még a hangomat, akit nem ismerek. Szerintem már tudom, mivel fogom elütni az időmet a fellépés után.
-Van olyan dal, amihez kötődsz, vagy többet jelent számodra, mint az összes többi?-a hangja negédes, és bársonyos volt,-újra.
Egyszerre több dal is beugrott. Hogyan tudnék kiválasztani egyet, a rengeteg emlék közül?
-Ha nem gond, a te számaiddal meg sem próbálkozom, egyelőre. Olyan kell, amit el is tudok játszani, ugye?-tűrtem fel a pólóm ujját. Adam bólintott, nekem pedig bevillant egy dal. Sose bírtam ki a Firework-öt sírás nélkül. Rejtett érzelmeket hozz elő belőlem, amik egy idő után túlcsordulnak és... utat engednek a könnyeimnek. A másik ok, amiért ez a számot választottam: A klipje Budapesten került forgatásra, és egy csomó magyar tini is szerepelt benne. Rendes volt Katytől, bár ennek a Katicának akkora az IQ-ja, mint a láb mérete. Halkan felröhögtem, majd a zongora billentyűit kezdtem el ütögetni. Katy Perry dalt akarok énekelni? Vesztett ügy. Eldőlt, mielőtt elkezdődött volna. De azért is megpróbálkozok vele. Ahogyan sikerül, úgy illek majd én ebbe az egész énekes dologba. Utoljára határozottan leütöttem egy billentyűt, majd Adam kíváncsi arcára szegeztem a tekintetemet.
-Katy Perry-Firework.-Igyekeztem hangosan és magabiztosan beszélni, ami nem hiszem hogy sikerült, ugyanis a remegő hangom aligha magabiztosnak hangzott. Adam elismerően bólintott, és egy puszit nyomott az egészen kipirosodott arcomra. Nagy levegőt vettem, majd leütöttem az első hangot.





(...)

Melinda szemszöge



Alighogy felpattant a szemhéjam, ijedten felugrottam. Halvány zöld falak, barna virágos tapétával, selyem függöny, baldahimes francia ágy,  és egy látszólag méregdrágának tűnő szekrény sor: Halvány barna színe tökéletesen passzolt a szobához. A szekrény sor utolsó darabja mellett egy pofás éjjeli szekrény állt, faragásokkal díszítve. Hogy őszinte legyek, először inkább a rajta álló pezsgős-üveg hegyek ragadták meg a figyelmemet. Istenem, add hogy ne ő legyen mellettem!-hajtogattam magamban, miközben lassan felemeltem a mellettem lévő személy takaróját. Ugyan, ki is lehetne más, ha nem ő? Annyira egyértelmű. Az aggodalmam életre kelt. Mellettem Erick feküdt, alsógatyában. Felsikoltottam, majd lendületet vettem, hogy felkeljek, de a kezemmel leütöttem az egyik üres üveget. Az csörömpölve nekidőlt a többi üvegnek. Gyorsan felpattantam, és megfogtam őket, mielőtt leestek volna, de késő: Erick már felébredt.
-Melinda.-ásított, és a másik oldalára fordult, hogy jobban szem ügyre vegyen. Én mozdulatlanná dermedtem, mikor meghallottam a nevemet. Reménykedtem, hogy csak álmában motyog, és még nincsen teljesen ébren. El kell tűnöm innen. De hát azt sem tudom, hogy hol vagyok! Arról viszont van egy pár sejtésem, mi történt az éjjel.
-Psszt, aludj.-suttogtam, és visszaszökkentem az ágyba. A takarosan megigazítottam a párnámat, mintha tovább akarnék aludni. Miután újból elalszik, elhúzok innét a fenébe. A kezemmel megtámasztottam a fejemet, és úgy vártam, hogy Erick elaludjon. Vágyakozva néztem dús ajkait. Neeeeeem. Marha lennék, ha megakarnám csókolni őt. Múúúúúúú! Nincs mit tenni, az egész már veszve van. Előre hajoltam, és megcsókoltam. Mámorító volt, annyira, hogy nem tudtam tőle elszakadni. Őszintén szólva nem is akartam. A szívem, és az agyam összetűzésbe került. A csók után Erick megmozdult, és felnyögött. A kezemet ökölbe szorítva vártam, hogy felébred. De nem tette, csak aludt tovább. Az alsó ajkamat szívogatva próbáltam felidézni a csók izét, miközben igyekeztem magamra rángatni az összes ruhámat.

-Te...mit csinálsz?-Abba hagytam a sminkelést, és az ajtó felé fordítottam a fejemet. Erick állt a küszöbön, nekidőlve az ajtófélfának. Csak egy gyűrött ing, és egy alsógatya volt rajta.
-Öltözök. Nem látod?-feleltem hidegen. Újra beleestem(önkéntelenül) a szerepembe. Újra belebújtam a nevetséges álarcba, ami lassan rám olvad.-Miután elcseszted azt, hogy én elcsesszem Adamék estéjét, én is elcseszem a te reggeledet.-Újra a szem ceruzáért nyúltam.
-Este nem így vélekedtél.-kacsintott rám.-Ne legyél mindig ilyen rideg mindenkivel.-mögém lépett, hogy kezével átfogja a derekamat, de én kitértem előle.
-Nekem ott van John. Hogy magyarázom ki, hogy eltűntem egy teljes estére?-idegesen pakoltam vissza a púdert és a rúzst a táskámba.
-Mondd meg neki, hogy utálod, és kész. Neked én kellek, nem Adam, vagy John.-A szeme felcsillant, bár a hangja érdektelenül csengett. Én elnevettem magamat.
-Te?! Te jó ég.-nevettem még mindig.-Hát nem emlékszel? Mindketten szörnyen éhesek voltunk, ezért felhasználtuk a legközelebb lévő élelmiszert. Az életünk megy tovább, ez csak egy kis kaland volt.-Erick el sápadt, és a tekintetétől arcomra fagyott a mosoly.-Nekem A-D-A-M kell, neked meg az a szerencsétlen. Mindketten megkapjuk amit akarunk, úgy mint az este. Neked én kellettem, nekem pedig egy kis...-gondolkoztam, mivel tudnám befejezni a mondatot, de Erick ezt nem várta meg.
-Ribanc.-becsapta az ajtót. Még csak utána sem néztem. A célom nem változott. Én akarok az egyetlen nő lenni, aki joggal mondhatja azt Adamnek, hogy Szeretlek.

(...)
Dóra szemszöge


-Tulajdonképpen nem is olyan rossz ötlet, ez a tűzijáték dolog.-gondolkozott Adam hangosan.-Csak a móka kedvéért: Csókolóznál velem tűzijáték alatt?-Nevetett, és a lábfejével megsimogatta az enyémet.
-Hmm, jól hangzik.-sóhajtottam.-Holnap jelenésünk lesz.-Tegnap óta kattog az óra az agyamban: Minden egyes másodperccel közelebb kerülök a holnaphoz. Adamet nem rég hívta fel John, hogy elmondja, holnap féltetlen be kell mennünk.
-Sztorit majd egyeztetünk később, ráér.-próbált megnyugtatni.-Visszatérhetnénk a tűzijátékos csókolózásunkra?-megszorította a kezemet, én pedig szokás szerint megremegtem.
-Térjünk.-suttogtam, és elmosolyodtam.




2011. március 11., péntek

32.Rész - Mikor Rád Nézek


Huh, meghoztam az új részt. Nehezen írtam meg, ez egyrészt az idő és az ichlet hiány miatt van, másrészt pedig valamiért elment tőle a kedvem, de ezt a problémát már kiküszöböltem, szóval szóra sem érdemes. A fejezet közepén hallhatjátok Dorka hangját, és mostantól a fejezetek elején egy rövid idézetet fogok írni, mint amolyan bevezetőt. Köszönöm a segítséget Kirának, és előre köszönöm az összes kommentározónak is.(elég kevesen vagytok :S) Ezt a részt Zsófimnak, Kirámnak, És Fancsimnak/Cukimnak ajánlom fel, a lelki támogatásomért ;) Ha egyáltalán összejön, egy kisebb meglepetésben lesz majd részetek, hogy mikor, az is meglepetés :P

-< Lájkold az oldalt a facebookon :D



"Két szem nézésének találkozása nem más, mint két lélek érintkezése."






-Magyarázatot szeretnék, és hatásos legyen.-Ropogtatta meg az ujjait, és az újság címlapjára mutatott.Én közönyösen ujjaim köré tekertem a hajamat, és érdektelenül megszólaltam.
-Buliztam.-megvontam a vállamat. Ezt a számonkérést már sokadszorra érem meg, és a magam megvédése iránti vágyam igen lecsökkent
Adamnek parancsolhat, mert ő neki dolgozik. De én, én Adamnek dolgozom. Vele pedig már lerendeztük ezt a dolgot. Cam nyúzottan felült az asztalra, aminek John nekitámaszkodott. 
-Próbálhatnánk?-mormogta, majd leszűrte John reakciójából, hogy még várnai kell. Türelmetlenül sóhajtott, majd ásított egyet. Tommyra nézett, aki bambán maga elé bámult, a falnak támaszkodva. Fáradtak voltak, ugyanis tegnap egy igen görbe estét tartottak. Isaac szavaival élve: 180°-os fordulatot tettek. Ráadásul John már vagy másfél órája a havi programot ismertette, pedig elvileg ma próba lenne. Vészesen közeledik az első hivatalos nyilvános szereplésem. Délután három órakor, már nem lesznek kétségek. Legalábbis remélem, hogy sikerül majd eloszlatnunk őket. Még a fedő sztoriban sem egyeztünk meg. 
-Üdv Hollywoodban.-kacsintott rám John, mire Adam elmosolyodott. Nem lepte meg a dolog.
-Ezt velem is megcsinálta.-súgta oda, amolyan fél vállról.-Akkor leszel igazán "sztár", ha a tudtod nélkül máris a címlapon vagy, figyelnek rád. Legyen az akármi, a lényeg az, hogy nem felejtenek el.-simított végig kócos haján.
-Sipirc próbálni!-fordította John az ajtó felé a fejét, mi pedig engedelmesen a próba terembe sétáltunk.
                 
(...)


-Lassabban!-kiabált a terem túlsó végéből John. Én bólintottam, és igyekeztem elnyújtani az ütemeket. Éneklés közben sok dolog járt a fejemben. Készítettem egy képzeletbeli listát, melyik problémámat oldjam meg először, és hogyan. De miután John sokadjára is rám ordított, megráztam a fejemet, és próbáltam csak egy felé koncentrálni, de már későn.
-A fenébe! Alig 6 óra múlva interjút adtok. Addigra ezeknek T-Ö-K-É-L-E-T-E-S-E-N mennie kéne!-szótagolta a "tökéletesen" szót.-És addig még egyeztetni is kéne.-John idegesen megtámasztotta a fejét a kezével, és a tollával játszadozott.-Rendben, szünet.-húzta fel John az ingujját, és egy pillantást vetett kar órájára.-Pontosan 15 perc múlva ismét itt, és addigra mindenki szedje össze magát.-adta ki az utasítást, majd szinte kilökte maga alól a széket, és elviharzott.
-Ezt kissé elcsesztem.-dörzsöltem meg a szememet.-Összeszedem magam, srácok.-ígérgettem, majd lettem a mikrofonomat.
-Szerintem kezelésbe kellene hogy vegyek.-karolt át Adam lazán.-Ti menjetek, mi pedig gyakorlunk egy kicsikét.-Fordult a bandához, ők pedig lassan távoztak a helyiségből.
-Szóval, mi a gond?-ült le Adam a színpad szélére.
-Izé...Nem tudom.-vontam meg a vállamat.-Normális, ha úgy érzem, hogy nem találom magamat?-szégyenlősen leültem Adam mellé, ő pedig megfogta a kezemet.
-Ez nem normális. Ez természetes.-Megkönnyebbültem. Ezek szerint ő is átesett ezen. Bizonyára észrevette, hogyan vélekedek erről, vagy csak megérezte, a lényeg az, hogy egy kis idő múlva újra megszólalt, miután kényelmesen hátradőlt, és lefeküdt a színpadra.
-Én is éreztem ilyet, de az az Idol előtt volt. Ott már magabiztosan csináltam azt, amit csináltam. Tudtam hogy ezt akarom, és senki se állíthat meg ebben. Ráadásul bármeddig is eljutok, én megpróbáltam, és igen is hős vagyok...-Magyarázta lelkesen. Láttam, ahogy elmerül az emlékekben, és egy aprócska mosoly futott át ajkain.
-Sokat gyakorlunk.-jegyeztem meg ironikusan, mire Adam felmordult, és a karomnál fogva lehúzott a földre. Nem ellenkeztem, felesleges volna.
-Két perc, és énekelni fogunk. Csak adj két percet, még felállok.-lehunyta a szemét. Pár másodpercig némán feküdtünk egymás mellett.


(...)




A szám végén végig simítottam a zongora billentyűin, majd Adamre néztem. A próba után Adam parancsára birtokba vettem a zongorát, és kis segítség után már minden rendben ment. Adam előtt sokat játszottam, de valamiért elment a kedvem tőle. Talán anya érvelései miatt, vagy mert meguntam. Miután visszamentem Magyarországra, teljesen magányosnak éreztem magamat. Sokszor pizsamában, az este közepén sétáltam le a földszintre, és egészen halkan játszottam, nehogy felébresszek valakit. 
-Milyen volt?-Paráztam, hogy Adam majd hozzáértő szemmel a fejemhez vág egy rettenetes kritikát.
-Gyönyörű.-jelentette ki Adam határozatlanul, pocsék magyarsággal.
-Sokat kell még tanulnod a magyar nyelvről.-gúnyolódtam vele, mire ő oldalba bökött.
-Ez fájt.-kapta jobb kezét a szívéhez.
-Ne haragudj.-sóhajtottam.-Hogyan tudnálak meggyógyítani?-szóltam negédesem, és a a fejemet Adam vállára helyeztem. Finom, férfias illata volt, amit mélyen beszippantottam. Adam megsimogatta a hajamat.
-Mit is mondunk majd az interjún?-ásítottam egyet. Adam megvonta a vállát, és az Iphone-jára nézett.
-A fenébe!-sziszegte, mire én felemeltem a fejemet.
-Késésben vagyunk, igaz?-csuktam le a billentyű fedőt.
-Kissé.-túrt bele a hajába.-Oké, akkor te menj zuhanyozni, én addig előkészítem a sminkes holmikat.-utasított, majd eltűnt az ajtóban.
Én gyorsan betopogtam a fürdőszobába, karomon a ruhámmal. Egy sárgás selyem felsőt választottam, aminek csak a jobb oldalán van ujja. Megengedtem a vizet, és beledugtam a kezemet. A víz kellemes volt. Gyorsan ledobáltam a ruháimat, és fürödni kezdtem.
(...)

-Hogy haladsz, kicsim?-bújt bele Adam fekete bőr kabátjába.
-Remekül.-húztam le a vállamra a felsőmet, és felkaptam a táskámat.-Gyalog megyünk?
-Nem, kocsival. Ahhoz túl messze van, és amúgy is késésben vagyunk. Bár lehet, hogy Ellen is késik majd.
Ellen? Az az Ellen? Ellen Degeneres? Na erre mondják az amerikaiak, hogy Oh my god! Szinte az összes részt megnéztem a műsorából, és jókat derültem a poénjait. Most pedig ő fog engem kifaggatni az életemről? Ez már súrolja a Hihetetlen határ vonalát. Nem mintha nem lenne az hihetetlen, hogy egy meleg szupersztárral járok, miközben a világ úgy tudja ő meleg, és én pedig csak a háttér énekese vagyok.
-Mehetünk?-dugta bele a kulcsot az autó zárjába.Már majdnem elfordította, amikor hirtelen a fejéhez kapott.-A fenébe! Bent hagytam az Iphonom.-kiabált oda, amikor már a bejárati ajtónál állt. Én egy kicsit sem gondolkoztam, elfordítom a zárban a kulcsot, és beültem az autóba. Lehúztam a dzsekim cipzárját, és bekapcsoltam a lég kondit. Augusztus vége van, kánikula. Pedig hűlhetne  az idő, már kezd elegem lenni a folyamatos hőségtől. Letekertem az ablakot, és kihajoltam, hátha egy kis szellőt kap majd a melegtől kipirosodott arcom, de ehelyett farkas szemet néztem azzal a fényes, sárga, kerek izével. A kesztyű tartóban kezdtem kutakodni, valami füzet szerűség után, amivel legyezni tudom magamat, miután  megtapasztaltam a lég kondiciánló legmagasabb funkcióját. Csak egy papírt találtam, amire pár sor volt ráfirkantva. A szemem megragadt egy mondaton, és úgy gondoltam, muszáj elolvasnom. Nagyot sóhajtottam. Adam holmija, és nem az enyém. Csúnya dolog lenne tőlem, ha elolvasnám. Heh, kár hogy ezt akkor mondom, mikor már az első sorokat futom át. Eleresztettem egy ravasz mosolyt, ami igen hamar le is hervadt.

Melinda.

Nem tudom tovább titkolni. Nem megy. Én...szeretlek. Próbálok hazudni magamnak, de nem megy. Már halálra vagyok ítélve, ha nem lehetsz az enyém. Akárhányszor rád gondolok, rájövök, mekkora baromságot követtem el, mikor hagytam, hogy a kapcsolatunk egy éjszakából álljon. És tudom, hogy te is vágysz rám. Bármikor eldobnék mindent érted. Az életem üres és értelmetlen nélküled. Próbálok úgy tenni, mintha minden rendben lenne, de nincs.

Elolvastam még egyszer. Aztán megint. A papíron ugyanaz fog állni, akárhányszor olvasom el. Éreztem, ahogy remeg a kezem, és a gyomrom összefacsarodik. Nem lehet! De hiszen ide van írva. Oké, lehet, hogy nem Adam írta. De akkor hogy került a kocsiba? Minden normális ember a kézírást nézné, de a düh, és a szomorúság együtt teljesen más emberré tett. Kivágtam az ajtót, és kiszálltam a kocsiból. Halkan és lassan bezártam az ajtókat, és a papír összegyűrése közben beszálltam a már régen használt saját autómba. A papírt ledobtam az anyós ülésre, és beindítottam a motort. Mindnél hamarabb el kell tűnnöm, egy jó darabig most nem akarok vele találkozni. Egy kövér könnycsepp talált otthont magának az arcomon, végigfolyt rajta, majd alig hallható koppanással a szoknyámra zuhant. A kezemet a könnycsepphez kaptam, majd mohón megdörzsöltem a szememet. Merre is van a stúdió? Beletapostam a gázba, és a kormányt markolásztam. Nem lesz ez így jó. Nem tehetek úgy, mint akit nem is érdekel. Érdekel, mert szeretem őt. Meg kell beszélnünk. Kell lennie épeszű magyarázatnak. Kissé úgy érzem magam,a kinek két énje van: Az egyik vakon megbízik Adamben, a másik viszont kételkedik benne, és már elege van. Hirtelen fékeznem kellett, ugyanis pirost kaptam. Csak most vettem észre, hogy nincsen bekapcsolva az övem. Gyorsan bekapcsoltam, és egy újabb könnycsepp hagyta el a szememet. A lábammal ütemre topogtam, türelmetlenkedve vártam a zöld színt. Miért csinálta?-fésültem ki egy tincset az arcomból, és nagy levegőt vettem. Le kell nyugodnom, mindjárt interjú. Csak tudnám hol az a rohadt stúdió. Mikor a lámpa zöldre váltott, mint a villám elindultam egy véletlen választott útvonalon. A fenébe már, háromnegyed órám van odaérni, átöltözni, és elpróbálni ezt az egészet. Biztosan tudja valaki, merre van. 

(...)

(Adam Szemszöge, ugyanebben az időben)

-Hol a fészkes fenébe tűntél?-ordítoztam a hang postával, majd mérgesen kinyomtam a telefont, és ledobtam az ülésre. Nyilván való, hogy elment, ugyanis a kocsija nem áll bent a garázsban. De hová? És miért? A fenébe, semmit sem értek. A műsor producerei totál ki fognak akadni. Beletapostam, majd idegesen felnevettem. Ugyan, hol lehetne? Megint felönt a garatra Kira barát nőnkkel? Ugyan már, felnőtt nő. Biztosan van annyi...Ajkaim oldalra húzásával jeleztem kételkedésemet. Ezek a nevetséges találgatásaim nem is olyan lehetetlenek. Ettől a nőtől minden kitelik. Én pedig vakon követem minden hova. De legalább nem unatkozom. Megrántottam a vállamat, és újra betárcsáztam Dorka telefon számát. Vedd fel!-ütögettem az öklömmel a kormányt. Kinyomta. A telefon ismét az ülésen landolt. És már megint piros lámpát kaptam. Hogy rohadna meg! A jobb lábammal dobbantottam. Kira! Heuréka, vagy mi a tököm. Újra a telefon után nyúltam, és immár Kira számát tárcsáztam be, közben pedig fel-fel néztem, mert telefonálva vezetni nem valami előnyös dolog.
-Halló?-szólt bele a telefonba Kira, mély sóhajok közt.
-Adam vagyok.-kezdtem bele a mondandómba, de egy kéjes férfi kacagás félbeszakított.
-Na...Hagy békén!-suttogta Kira, majd a telefon recsegni kezdett.
-Izé...csak azt akartam kérdezni, hogy Dóri nincs-e veled. De most már...
-Várj, megnézzük a takaró alatt!-kiáltotta egy ismerős hang a háttérben, mire Kira nevetni kezdett.
-Az ott Tommy?-húztam fel a szemöldökömet, majd felnevettem.-Gondolom rosszkor telefonáltam-szűrtem át a fogaim közt.
-Egy kicsikét.-Kira lassan, artikulálva beszélt, és nem spórolt a sóhajtásokkal sem.
Szégyenlősen az ajkamat harapdáltam. Várjunk csak!
-Tommynak nem a stúdióba kellene lennie?-felháborodásomban egy kis humorérzék is vegyült.
-Mi? Milyen stúdió?-újabb recsegés, majd semmi.-Most le kell tennem! Szia, majd ezt..majd ezt Tommyval megbeszélitek, már ha odaér a drágám.-Kira szinte fortyogott a méregtől. Nem tudom, hogy miattam, vagy Tommy miatt, de inkább köszönés nélkül kinyomtam a telefont.

(...)
(Dóra szemszöge, 10 perccel később)


Huh, nagy nehezen megtaláltam a stúdiót, miután pár embert végigkérdezgettem ez ügyben, és sikerült beparkolnom is, a pocsék navigációs képességeim ellenére is. Nagy levegőt vettem, és lejjebb húztam felcsúszott felsőmet. Lassan, kimérten kiszálltam a kocsiból, és egy napszemüveggel hátrafogtam a hajamat. Bezártam a kocsit, majd merészen rámosolyogtam egy ott álló fiúra. Alig lehetett több 18-nál, gondoltam magamban. Egy kis játék senkinek sem fog ártani, csak annak, akinek szól majd. Elmosolyodtam, mire a fiú viszonozta a gesztusomat.
-Segíthetek valamit, hölgyem?-mért alaposan végig, majd egy mellette álló magas, baseball sapkás fiú finoman meglökte őt. Erre ő felhorkant, én pedig lekezelően és unottan levettem a napszemüveget.
-Igen, az most jól jönne.-helyeseltem negédesen, aztán hátradobtam a barna fürtjeim. A nap szépen megcsillant rajtuk, és már meg is bántam, hogy levettem a napszemüvegemet.-Tudjátok, mi a járás oda bent?-mutattam az ajtó felé, mire a magas srác felröhögött.
-Persze.-A srác hevesen bólintott, olyannyira hogy szőkés-barna ápolt hajszálai szinte beleremegtek.-A szép hölgyekért bármit.-harapott az ajkába, majd intett a másik srácnak, aki helytelenül csóválta a fejét, majd a falnak dőlt. 
-Szuper.-Néztem hálásan a fiúra, majd belekaroltam, és a napszemüvegem végét kezdtem el rágcsálni.
Az épület belülről pont olyan volt, mint aminek képzeltem. Sürgő-forgó emberek szaladgáltak, és szinte minden második lépés egy új irodába vezetett. Az öltöző az emeleten lehet, tippeltem meg. Igaz, elég könnyű volt, ugyanis az öltözőt jelző tábla a lépcső előtti falra volt felfüggesztve. A fiú hablatyolt egy darabig, én pedig csak bólintottam, és helyeseltem. Alig ismertem két perce, már az agyamra megy. Ennek ellenére végig csábosan mosolyogtam rá, és látszólag ittam minden szavát. Gyorsan körülnéztem, és ismerős arcokat találtam. A lépcsővel szemben lévő falnak támaszkodva Adam és John állt. Gyorsan elfordultam, de már késő. Adam észre vett, és elindult felém.
-Szóval, ha bármikor kedved lenne hozzá, én itt leszek, baby.-kacsintott rám a fiú. 
-Nem, köszönjük, semmihez sincsen kedvünk.-lökte félre őt félre Adam.-Elárulnád hogy hová a francba tűntél?-fogta meg a karomat, és magához húzott.
Ki kell találnom valami hülyeséget. 
-Büdös volt a kocsidban, és nem akartam több időt tölteni a házad előtt.-Hangsúlyoztam ki a kocsidban, és a házad szót.-És amúgy is, nem látod, hogy fiúval jöttem?-villantottam a fiúkra a mosolyomat. Adam pedig fal fehér lett., és megszorította a karomat.
-Tűnj innen!-sziszegte a fiúnak.
-Na de...-lépett közelebb hozzánk.
Még egy lépés, és találkozni fog Adam öklével.
-Menj, én majd megoldom.-intettem a fejemmel, majd ásítottam egyet.
Miután a srác távozott, Adam még jobban megszorította a karomat.
-Engedj el! Ez fáj!-visítottam, és a karomat kezdtem el rángatni.
-Elárulnád, hogy most mi bajod van?!-húzott a karomnál fogva, és tajtékzott a méregtől.
-Engedj el! Ez nagyon fáj!-ismételtem meg, és lassan összecsuklottam a fájdalomtól. Könnyes szemekkel felnéztem Adamre, akinek mint egy villám csapásra megenyhült az arca. A szemöldökei közötti kis ránc eltűnt, és körülnézett: Mindenki minket bámult, szörnyülködve. Szegény kislány!-hápogta egy viszonylag idős nő. Nem néztem oda, Adamre néztem. Miután elengedte a karomat, elviharzott.

(...)

Szipogva próbáltam rendbe hozni magamat. Remegve nyúltam az alapozós pamacsomért, amikor valaki kopogott az öltözőm ajtaján. Összerázkódtam, és letöröltem egy könnycseppet az arcomról.
-Nyitva.-kiabáltam, és folytattam a sminkelést. A nagy, barna ajtó lassan és nyikorogva kinyílt. Először a virág csokrot láttam meg, és csak aztán azt, aki fogta.
-Milyen kellemes meglepetés.-morogtam, és a be lilult karomat nézegettem.-Melinda örülni fog a virágodnak.-a pamacsot beledörzsöltem  a porba, és a lila folt felé irányítottam.
-Nem érdekel Melinda.-jelentette ki, és becsukta az ajtót, és közelebb lépett hozzám.
-Engem pedig te nem érdekelsz.-hazudtam könnyedén. Wow, egyre jobban megy. A pamacsot a lila foltra helyeztem, és elkezdtem egyenesen elkenni a bőrömön.
-Tudom, hogy hazudsz.-Itt megállt, és letette a virágot mellém.- Ne haragudj rám, kérlek.-sóhajtott.-Nagyon túlreagáltam a dolgokat.
Még csak a szemem se rebbent, folytattam a pepecselést. 
-Te vagy nekem a legfontosabb a világon. Nem akartam fájdalmat okozni.-rázta meg a fejét, és megdörzsölte a szemét. Még mindig nem néztem oda, csak a szeme sarkából.
-Nem tudom, hogy mit tettem, hogy ezt érdemlem tőled. De én... nem akartam, a fenébe is! Tudod milyen érzés, amikor a szerelmed mással flörtöl, az orrod előtt?!-emelte feljebb a hangját, mire szinte felpattantam a helyemről.
-Nem tudod mit tettél?!-dühömben majdnem megpofoztam.-Tessék.-nyomtam a kezébe a papírkát.-Elég fájdalmat okoztál már nekem.-fordultam el, és újból letöröltem egy könnycseppet az arcomról. 
Sok érzelmet láttam már az arcán, de ilyet, mint most, még sohasem. Egyszerre láttam rajta örömöt, dühöt, csalódottságot, és szomorúságot is. Már nem tudtam eltitkolni hogy sírok. Felnézett a papírból, és lesütötte a szemét. Higgadtan leült a kanapéra.
-Szerinted ez az én írásom?-kérdezte nyugodtan.
-Nem tudom. Én már semmit sem tudok.-ráztam meg a fejemet, mire a könnyeim potyogni kezdtek, és leroskadtam a földre. A tenyerembe temettem az arcomat, és sírtam. Összegyűrte a papírt, és csak úgy elhajította.
-Tényleg elhitted hogy ez az én írásom?-csóválta a fejét. Én nem válaszoltam. Teljesen más reakciót vártam tőle.-Folyton ez a mese megy. Te nem bízol bennem. Felesleges lenne így folytatnunk.-kulcsolta össze ujjait, mire én újra sírásban törtem ki.-Pokollá teszünk egymás életét. Az sem jó, ha együtt vagyunk, és az sem, ha külön. Talán jobb lett volna, ha nem is ismerjük meg egymást.-a Hangja megremegett.
-Tényleg így gondolod?-Lassan leemeltem égő és nedves arcomról a kezemet.
Adam felállt, és lassan odasétált hozzám, és leguggolt.
-Ha szerinted tényleg így gondolnám, már nem szakítottam volna?-emelte fel államnál fogva az arcomat.
Megvontam a vállamat.
-Szeretlek, te hülye.-ölelt át mosolyogva. Az ölelése békét, és szeretetet sugárzott. Mélyen beszívta magamba Adam ész vesztő illatát, és mindnél közelebb húzódtam bársonyos bőréhez.-Nem írtam levelet Melindának soha. Te pedig soha ne higgy el semmit vele kapcsolatban, amíg meg nem kérdeztél róla. Szörnyen érzem magam, amiért bántottalak.-duruzsolta a fülembe.
-Rendben van.-bólintottam, majd elváltam Adam karjaitól.
Néhány másodpercig némán kutakodtunk egymás szemében. A csendet végül Adam törte meg.
-Ja, és most jött a hír, hogy Ellen beteg lett, így a show-t el kellett halasztani. Ha minden jól megy, akkor holnap délután lesz, de majd értesítenek a részletekről.-legyintett.
-Gondolom helyette próbálunk, vagy vásárolni megyünk...-forgattam a szememet, miközben zsebkendőért kutattam a táskámban.
-Nem. Kivettem a videó-kölcsönzőből egy jó kis horror filmet, és vettem pop-cornt is.-Simított végig éj fekete haján. Én felnevettem, majd rájöttem: Adam ezt komolyan gondolja.-Csak nem félsz?-lepődött meg Adam arckifejezésemen. Már majdnem rávágtam, hogy Dehogyis, de most kivételesen a szívem előbb szólalt meg, mint az eszem.
-Egy kicsit.-emeltem fel diadalmasan a papír zsebkendőmet.
-Mehetünk haza?-nyomta meg a Haza szót.
-Menjünk haza.-helyeseltem, és szintén megnyomtam a Haza szót.