38.Rész - Los Angeles

Sziasztok ^-^ Új rész. Mérlegeltem magamban egy csomót, és emésztettem magamat. Végül is arra jutottam, hogy a befejező epizódot kitöröltem. Rajtatok kívül ennek még volt egy fontos oka. Rájöttem, hogy nem a tényezők a fontosak, hanem az, amit én akarok. Én mélyen, nagyon mélyen nagyon nem akartam befejezni. És nem is fogom ;) Úgyhogy sikerült összehoznom nektek egy ugyan rövid, de új részt. Remélem senkit sem kavarok majd meg túlságosan az ugrálással az időben. :) 

Dóra Szemszöge

[Négy hónappal később]

-Jó reggelt.-nyomtam egy sietős puszit Adam arcára, majd egy hirtelen mozdulattal felkaptam a kabátomat, és a táskámat.- Máris késésben vagy, drágám.-világosítottam őt fel, miközben végignéztem ahogy pizsamában végigcsoszog a konyhán. 

Felmordult, majd nyugodtan kinyitotta a konyhaszekrény ajtaját. Kivett belőle egy narancssárga bögrét, majd töltött magának egy kevés kávét. 

-Ha én késésben vagyok, akkor te is, Drágám.- a szájához emelte a bögrét, mire én letámasztottam a könyökömet a pultra, a másik kezemmel pedig feszültem kopogtam a körmeimmel. 

-Ezt fejezd be.-nézett rám szúrósan, majd elmosolyodott.-Így nem tudom meginni.

Felhorkantam, majd igyekeztem kitúrni a telefonomat a táskámból. Mikor tapasztaltam, hogy az Iphone-omnak hűlt helye van, ijedten nyúltam bele a kabátzsebembe, ahol egy nagy téglalap szerű valamit tapintottam ki. Elégedett arckifejezéssel halásztam ki a zsebemből. Az első fizetésem gyümölcse, hála Adamnek. Sosem egyeztem volna bele abba, hogy valamikor is rám költse a pénzét, ezért gondosan kivártam a fizetés napját. Igaz nem kevés kellemetlenséget okozott az, hogy másfél hónapig nem volt telefonom, eléggé megnehezítette a 'karrieremet'. Adam csak annyit kért, ha nem vehet nekem telefont, legalább ő válassza ki azt. Nehezen, de beleegyeztem. Őszintén szólva fura ezt kimondani azt hogy karrier. Igaz, Hollywood kislány koromban is vonzott, de akkor teljesen más okok miatt. Két hónappal ezelőtt ugyanis megírtam az első... dalomat? Elég sok harc után megmutattam Adamnek, akit természetesen nem hagyott nyugodni a dolog. Addig küzdött, míg fel nem éneklem. Hát, ezt ma reggel kellett volna megtennem, de valószínűleg elkésünk. John szerint ezzel a dallal berobbanhatnék. De nem azért, mert jó a dal; hanem mert manapság egy semmit mondó 'Frájdééj'-el is világhírnévre lehet szert tenni. Oké, azt senki sem mondta, hogy rossz a dal, de John a hallgatásával erre enged következtetni. Márpedig én hiszem, hogy ez a dal több mindennél. A saját Adam iránt táplált érzelmeim ihlették. Valójában az eredeti dalból egy-két sort ki kellett szednem, a populáris dolgok miatt. Apropó, Popular. Gondolom, mindenkit érdekel, mi lett Ericel. 

Nemsokkal a dal megírása előtt rájöttem, hogy mit akarok. Adamet. Önző voltam Ericel, de talán ez vezetett el odáig, hogy  Eric jelenleg Svédországban van, aminek nem örülök. Nélkülöznöm kell   a vagány és vakmerő legjobb barátomat. Mert igen, közel kerültünk egymáshoz, de végül mindketten rájöttünk, hogy kit is szeretünk igazán. Én Adamet, Eric pedig Svédországot, a hazáját, a rajongóit. Kirának ki kellett hevernie a dolgot, de mi mellette álltunk, mindenben. Adammel szerveztünk nekik egy vak randit, ami nem éppen úgy sült el, ahogy kellett volna.

Adam Szemszöge

Két hónappal ezelőtt

-Jajj, gyere már!-taszigáltam Tommyt a karjánál fogva a lépcsőkön.

-Figyu, szerintem ez még korai. Csak most szakítottam Kirával, és...-szabadkozott, majd egy óvatlan pillanatban kirántotta a karját a kezeim közül.

-Tommy. Nézz rám.-indultam felé a hipnotizáló nézésemmel.-Mit veszíthetsz?

-Semmit.-sóhajtott lemondóan.-Utállak.-rúgott bele a földbe, miután egy kivilágított teherautó elszáguldott mellette.

-Imádom Los Angelest este.-nevettem fel, mikor Tommy ijedten összerezzent a teherautót hallván. 

Dóra Szemszöge
Jelen

Adam belekortyolt a kávéjába, majd elfintorodott.
-Ez nagyon rossz.-hadonászott a bögrével, majd gyorsan beleöntötte a lefolyóba.
-Adam, ha megkérhetlek rá, akkor...-kezdtem bele negédesen.- ODATOLNÁD A SEGGEDET A HÁLÓBA, ÉS VOLNÁL SZÍVES FELÖLTÖZNI?-ordibáltam eszelősen. Adam felhúzta a szemöldökét, majd határozatlanul kinyögött egy "Nyugi"-t. Az öklömmel az asztalra csapva jeleztem, hogy jobban teszi ha engedelmeskedik.

***

-Jól van, sajnálom amiért ordibáltam.-morogtam a biztonsági övemet piszkálva.-De eléggé feszült vagyok a dal miatt.
-Nincs okod aggódni.-simogatta meg Adam a combomat.-Te vagy a legjobb.-mondta biztatóan, mire elmosolyodtam.
-Tudom.-nevettem fel, majd Adam szótlanul bekanyarodott a stúdióhoz.

***

-Éééés felvétel!-sipítozott John, ami egyre gyakrabban előfordult mostanság. Bólintottam, és elkezdtem énekelni a dalt. Nyilvánvalóan nem ez lesz majd az eredeti változat. A dal átmegy még egy csomó dolgon, magyarul javítanak majd a hangomon. Remélem.

-Álljunk meg, oké?-hagytam abba az éneklést a refrén előtt.-Mindjárt jövök.-siettem kifelé az ajtón a szemrehányó tekintetek megbámulása nélkül. Kisiettem a friss levegőre, és leültem a járda szegélyre. Pár másodpercig csak ültem ott, mozdulat nélkül, mikor Adam megjelent, és leült mellém. Kinyitotta a száját, hogy mondjon valamit, majd becsukta. Aztán ugyanezt még egyszer.
-Ha okosat tudnék mondani, akkor nem énekesnek mentem volna.-magyarázta az előbbi gyenge próbálkozásait. Savanyúan felnevettem.
-Nem akarom hogy kiadják a dalt.-fordultam Adam felé.
-Rendben.-bólintott nehézkesen.
-Tudom, hogy nem értesz egyet.-néztem rá szemrehányó, de mégis kedves arccal. Ilyet is tudnék? Hm.

-Nem rendelkezek feledted, sajnos.-tápászkodott fel a földről.-De megígérem, hogy nem adjuk ki a dalt. Csak énekeld fel, rendben?-porolta le a farmerját.
-Áll az alku.-álltam fel én is, és kezet nyújtottam Adamnek. Ő elfogadta a kéz fogást, majd visszatessékelt a stúdióba.

Melinda Szemszöge

-Vajon mennyi az idő?-vihorásztam enyhén kétség beesett hanggal, és kissé oldalra hajoltam, hogy előszedjem a kabátom zsebéből a mobilomat. A jobb kezemmel a kabát zsebében matattam, a bal kezemmel pedig a poharamat szorítottam. Valami selejtes lötty volt benne, de az alkohol tartalma igen magas volt. Pontosan ezért rendeltem. Ok nélkül újra felröhögtem. Tulajdonképpen hány napja vagyok itt? Milyen nap van ma? Végre megragadtam a mobilomat. Vagyis akartam, ugyanis túlságosan is elszámítottam az oldalra hajolást. Lezuhantam a székről.
-Rohadt élet.-mormogtam, majd megkapaszkodtam az asztal szélébe, és igyekeztem újra felülni a székemre. Mikor sikerült, egy büszke mosoly féleséggel az arcomon kikotortam a telefonomat. Semmi sem változott rajta, lassan három hónapja. Senki sem keress. Mert szánalmas vagyok. "Szánalmas vagy!"-ordibáltam magammal, a kocsma kellős közepén. Páran felemelték a fejüket, de egyébként semmi reakció. Senkit sem érdeklek."Kibaszottul szánalmas!" ordibáltam továbbra is. Nem igaz, hogy egy los angelesi kocsmában megszokott az ilyesmi. Itt mindenki olyan...mű. Senki sem engedné meg magának a lassan második itt töltött éjszaka után(mely leginkább a boros és a sörös üvegek társaságában telt el) egyszer csak trágár szavakat kiáltozzon. Az ordibálásom egyre hangosabb lett. A pincér sóhajtott egyet, mire én ledobtam a poharamat a földre. Nem tudom, hogy összetört-e. Elővettem a tárcámat, és sietve kiemeltem belőle 40 dollárt. Csak azután jutott az eszembe, hogy már fizettem, mikor felálltam. Mindegy, mérlegeltem. Lassú és bizonytalan léptekkel a kijárat felé vettem az irányt. Mikor odaértem, mintha mi sem történt volna, kinyögtem egy "Viszlát!"-ot, és kiléptem az utcára. A tátongó, fájó és mély sebeimet a város zaja tompította, egy kicsit. Nem tudtam nem Adamre gondolni. Már biztosan az esküvőt tervezgetik, és nyilvánosan, kézen fogva járkálnak mindenhová. És az újság is tele van velük.-szemeztem az egyik kukában heverő tegnapi újsággal. Odalépkedtem, mintha kiakartam volna valamit dobni, de e helyett megragadtam az újságot. A legnagyobb meglepetésemre, minden felesleges dologról szó volt, csak Adamről nem. Lehetséges, hogy úgy döntöttek nem élnek a lehetőséggel, amit John kínált fel nekik? Lehetetlen.
Felnéztem az újságból, és hanyagul a kukába dobtam. Egy pillanatra megdermedtem, hogy felmérjem a helyzetet. A lehetőségeim már sokkal jobban festettek. Sokkal jobban. "Nem is vagyok olyan szánalmas!" kiabáltam fel az ég felé, és szinte éreztem magamon a szúrós tekinteteket. Élveztem hallgatni a "Pofa Be!" és a "Kussolj!" okat. Visszatipegtem a kocsmába, és eltettem az asztalomon heverő pénzt. Újra a régi önmagam voltam.